Restart karmic - Prológus

– Ugorj már, rajta, mire vársz? Meg tudod csinálni!

– Nehogy megtedd! – kiabálta valaki más. Három méter magasról néztem a bandát, a fiatalokból álló vagány, de rettentően felelőtlen csapatot, ahová tökéletesen beleillettem. Összefolytak a szemem előtt, egyetlen színtelen masszává. Fura, és ismeretlen szag áramlott az orromba, a régen elhagyatott gyárépület udvara hirtelen vörös délibábbá változott számomra. Megérintett a végzet szele, az a fuvallat, ami egyben figyelmeztetés is, ha nem állok le, nagy baj lesz.

Vártam a belső hangra is, saját józanságomra, hogy megintsen, és ne tegyem meg. Nagyot nyeltem, mellettem a két legjobb haverom állt, Ryan, és André. Abszolút nem érezték, mi zajlik le bennem, de hogyan is várhattam volna el tőlük, piáltak előtte rendesen, ami azt illeti én is megittam pár doboz sört. Aztán nevetni kezdtem a pánikomon, máskor is megtettem, mi bajom lehet?

– No para – suttogtam, majd belendítettem magam, és gurultam is a színesre összefújkált görkorimmal a nagy semmi felé.

Mary Lue Anastazia. Tizenhét éves, emós, vagány, túlérett tinédzser. Így halt meg 2014 tavaszán, leugrottam gördeszkával a bandánk kuckójának vaslemezzel borított tetejéről.

Kaput, vége, error.

Azonban nemcsak az élet, de a halál sem egyszerű, mert a tetteidért még csak akkor kell felelni igazán. Amire lepörgött előttem életem filmje, és láthattam micsoda megveszekedetten sok gondot adtam anyámnak, és mennyire kiborult a halálom miatt, egy-egy angyal fogott közre. Meg sem lepődtem, ahogy azon sem, hogy lebegek, akár egy héliummal töltött lufi. Tér és köz nem létezett, csak valami vízszerű közeg, akár egy óriási anyaméh.

A fehér szárnyúak nemét nem tudtam megállapítani, azonban gyönyörűen festettek, platinaszőke, vállig érő hajuk irigylésre méltó, ovális arcukban ülő kék szemükből végtelen nyugalom áradt. Nem beszéltek, mégis tudtam velük kommunikálni, tudatták velem, hogy nem mehetek át az alagúton, ami az orrom előtt csalogatott, akár egy tripla hamburgermenü.

– Nem vagy elég tiszta hozzá, a szürke zónát érdemelnéd, de nem oltottad ki egyetlen embertársad életét sem, ezért oda sem mehetsz.

– Köztes lét? – valahonnan tudtam, hogy az is van.

– Itt bolyonganál, halálra ijesztenéd az ismerőseidet, nem engedhetjük meg.

– Akkor hadd menjek vissza, haza! – követeltem hisztériásan. Hiányzott anya, a szobám, és a barátaim. A lebegés a semmiben érdekes állapotnak tűnt, de már akkor untam. Az alagút felől orgonazene hívogatott, mindaddig nem is tudtam, hogy az annyira szép tud lenni.

Az angyalok lehajtották fejüket, elszomorítottam őket. – Már elszakadt az ezüstfonál

az éteri, és húsvér tested között – közölte az egyik – az éteri tested pedig fel is bomlott, nem tudsz visszamenni semmiféleképpen.

– De szeretnék – keseredtem neki, akár egy taknyos, ötéves. – Jó leszek, ígérem! Szót fogadok, tanulok, nem teszem fel dagi Mandy képeit a netre, nem iszom többé alkoholt, nem cserélem a pasijaimat olyan sűrűn, és nem ...

– Css – nem lehet, vannak megmásíthatatlan dolgok.

– Akkor? Ti vagytok az angyalok, mondjátok, mi lesz a sorsom? Ööö, esetleg nem lehetnék vámpír? – vetettem fel hirtelen, miközben egészen felvillanyozódtam.

– Nincsenek vámpírok, drágám! – jelent meg egy pimasz, vörös hajú angyal, aki határozottan férfi benyomását keltette. Nem csak keltette, az is volt!Széles vállú, egyenes orrú, piszok szexi angyal. Zöld íriszéből gúny áradt, úgy nézett le rám, mintha az Eiffel torony bámulna a szánalmas viskóra.

– De nagyra vagy magaddal! – nem bírtam ki, hogy ne szóljak be neki. Irritált a pökhendisége.

– Talán inkább te! Nem bírtalak elviselni, borzalmas a személyiséged, és elhagytalak már hetekkel ezelőtt. Képzeld csak, a védőangyalod voltam!

– Úristen! – döbbentem meg alaposan.

– Szólítottatok? – a mennydörgéstől lúdbőröztem volna, de nem létezett valódi bőröm. Kétség sem fért hozzá, kitől morajlik felettünk a lég, a három angyal felfelé bámult, akárcsak én.

– Megéritek a pénzeteket mindketten! Ráadásul úgy tesztek, mintha bizony, kezdők lennétek! De most kiszabom rátok a büntetést. Egy olyan korba teszlek titeket élni, ahol a nők nem vagánykodhattak, a férfiak pedig lovagiasan viselkedtek. És amiért ennyire ki nem állhatjátok egymást, mit is kívánhatnék nektek? Legyetek őrülten szerelmesek egymásba!

Felháborodtam, megijedtem, és életem, akarom mondani, halálom legnagyobb sikoltását próbáltam előcsalni magamból, de egyszerre csak elsötétedett minden. A tudatom valahová lezuhant, amikor pedig újra fényt láttam, és feleszméltem, csibék kaparásztak körülöttem, fű illata vett körbe, és mosószappantól fehér lepedőket feszített meg a szél a szárítókötélen.

Azt sem tudtam ki vagyok, miért fekszem az udvarban, és hogy viselhetek annyira fura, és kényelmetlen ruhát.

– Dezdemóna! Kicsim, már megint mit művelsz? Ejnye, kellj fel gyorsan és szaladj a házba, apád bármikor megérkezhet.

– Apám? – kerekedtek el a szemeim, de ismerősnek találtam az ősz hajú, kedves arcú asszonyt, aki felsegített, megigazgatta a szoknyámat hátul, ami minden lépésnél úszott a lábam körül, akár a menyasszonyi ruha.

– Tudod, hogy vele jönnek a lovagok is, ma talán még a kezedet is megkérik.

Szédültem, megszólalni sem mertem, csak követtem Emsét, a dadámat. Nem értettem, ha pár órával azelőtt még Mary Lue Anastazianak hívtak, akkor miért szólítanak hirtelen máshogy, és nem tudtam elképzelni miféle játékban veszek részt. Miféleképpen tűrhetem, hogy Emse, saját kezűleg vetkőztessen le a nyirkos, világítás nélküli padlásszobában, és nyomjon a forró víztől gőzölgő dézsába!