Restat karmic - 2. a fejezet

– A viking kutya, a tengeri szemét, Viljami hadüzenete, készüljünk a harcra! – zengett az Omeggek vezetőjének hangja. Apám rezzenéstelen arccal hordozta körbe a tekintetét, a szemében lángolt a harag, végigfutott a hátamon a hideg, a karomon felborzolódtak a pihék, a félelemtől is, hogy elveszíthetem. 

 ---
Csak bámultam és nem győztem csodálkozni, az élő történelem részesévé lettem, akár egy időutazó, aki csapdába esett. Az ír beszéd furán hangzott, és bár tudtam már nincs kegyelem, ott maradok az idő kelepcéjében, mégis folyton összehasonlítottam a huszonegyedik századi élettel az ottanit. Bár nem ismertem a társadalmi szokásokat, semmit igazán, mégis rendkívül ingerszegénynek éreztem az akkori létet, pedig csak az első napomat töltöttem ott. Megfájdult a gyomrom, elkapott a letargia. 

Vajon mi ezeknek az embereknek az életük értelme, milyen céljaik vannak a háborúskodáson, és a mindennapi betevő megszerzésén kívül? Létezhet boldogság a középkorban? - Ilyen és ehhez hasonló kérdések, fogalmazódtak meg bennem, míg kábán figyeltem és hallgattam apámat, és a katonáit. A férfiak mind több bort vedeltek, kezdték levetkőzni az illemet, egye többen fogdosták a cselédlányok fenekét, egy, két lovag elragadtatva magát, az ölébe húzta egyiket, másikat, míg a lányok viháncoltak.

A fáklyák és gyertyák tompán, kísértetiesen világították be a helyiséget, furcsa árnyakként vetődtünk a terméskövekre, a hangok öblösen csengtek a térben. 

A bortól egyre inkább szédültem, pár pillanatra elmosódott előttem a való, gondolatban újra otthon jártam, a toronyházak között sétáltam, majd a szobámba képzeltem magam. Anyám nyitott be hozzám, átölelt és magához szorított képzeletem játékaként. A szívemben valós fájdalmat éreztem, a sírás is kerülgetett, amiért nem mondhattam el neki utoljára, mennyire szeretem. Emlékeztem, hogy kislánykoromóta nem említettem ezt neki, mivel majdnem felnőttnek érezve magam cikinek találtam, de a lehetőségem már odaveszett. Arra eszméltem, hogy a középkori apám szorítja a karom, majd a fülembe suttogja aggodalmát.

– Mi van veled kincsem? Történt valami a távollétemben, amiről nem tudok? Megbántott, vagy megsértett valaki? – hevesen ráztam a fejem válaszul.

– Nem, senki sem merészelte Omegg hercegének a lányát megsérteni, nyugodjék meg. Csak kissé hasogat a fejem. – A sóhaj felszakadt belőlem, könnyeimet visszatartottam, bár már homályosan láttam, mégis megrémített annak a fiúnak a látványa, aki átverekedte magát az asztalokon, nem törődve a ráripakodó katonákkal, majd apám elé érve térdre, majd összerogyott. Többen felálltak, hogy jobban lássanak, rémület szaladt végig a termen, döbbent hangok adódtak össze, az asszonyok némelyike felsikoltott. A szám elé kaptam magam is a kezem, kínomban be is haraptam a kézfejem.

Az ájult alak haldoklott, hátából nyílvessző állt ki, amelynek szárára madzaggal ráerősítettek egy laposabb követ, számomra ismeretlen rajzzal, de mint kiderült, a többiek már jól ismerték viking hadviselés jelét.

– Elhallgassatok! – Rivallt apám az emberekre a hangzavartól életre kelt teremben, majd egyetlen erős mozdulattal kihúzta a nyílvesszőt a fiú húsából – ahonnan azonnal sokkal erősebb vérpatak kezdett el folyni. Ezzel egy időben a szerencsétlen hörögni kezdett, a vér felbugyogott tüdejéből, a halálhörgését hallhattuk, mert szemei nemsokára megmerevedtek, fájdalomtól elgyötört arca kisimult. 

A nyílvesszőn lévő kavicsot apám leoldotta, megbámulta alaposan a kő mindkét oldalát, majd a markába szorítva felemelte és félelmetes csatakiáltást hallatott. Ennél már csak az volt rémítőbb, amikor az emberei egyik kezüket a szívükre téve, a másikkal a levegőbe csapkodva válaszoltak neki. Meghűlt bennem a vér.

– A viking kutya, a tengeri szemét, Viljami hadüzenete, készüljünk a harcra! – zengett az Omeggek vezetőjének hangja. Apám rezzenéstelen arccal hordozta körbe a tekintetét, a szemében lángolt a harag, végigfutott a hátamon a hideg, a karomon felborzolódtak a pihék, a félelemtől is, hogy elveszíthetem. Hirtelen fontos lett nekem, éreztem a vérségi köteléket, sőt akkor azt is, hogy a mi szépséges szigetünk nem kerülhet a vikingek kezére. Feldúlt lettem, és haragos, milyen jogon követelhetné magának egy idegen nép a mi lakhelyünket?!

Két szolga arrébb vonszolta a holttestet, a férfiak fejvesztve rohantak a páncéljaikért, az asszonyok összeverődtek, a néhány gyerek pedig a szoknyájuk mellé bújt. Addigra már az őrség emberei jelentették, viking flotta kötött ki a déli partoknál, az ellenséges harcosok már lovaikat terelik a szárazföldre, hogy megtámadhassanak minket mielőbb. Hogy addig nem vették őket észre komoly hiba, de senki sem gondolta, hogy pont, amikor apám hazatér a Norvégokkal való sikeres hadviselésből, majd a svédek fognak ránk támadni.

Apám magánkívül üvöltött az őrökkel, az egyik lovag féktelen dühében és példát statuálva, levágta a fülét egyetlen suhintással az őrség vezetőjének. Amikor megláttam a testrészt a porba hullani, felfordult a gyomrom, az okádás is elkapott, alig bírtam visszatartani, tudtam azzal szégyent hoznék apámra. Hihetetlenül véres valóság vett körbe, a félelem, mint egy mérges kígyó fonta át a szívemet.

– Dezdemónával zárkózzatok a toronyba! – üvöltötte apám Emsének, majd felém dobott egy kardot, míg én meglepetésemre reflexszerűen elkaptam a súlyos fegyvert, és még hozzáértően meg is forgattam kétszer a levegőben!

– Nem hagyom, hogy megbecstelenítsenek apám! – kiáltottam. – Mert úgy éljek, előtte egy tucat vikinget küldök a pokolra! – Jesszusom! Ezt én mondtam? – rémültem meg saját magamtól. A dadám taszigált felfelé, hagytam, hogy sodorjanak a többiek, pedig legszívesebben apámmal az élen vezettem volna harcba a népemet.

Vad gyűlölet éledt bennem, hogy honnan jött nem tudom, de eltökélt szándékomban állt, hogy ahány vérengző vikinget csak tudok, legyilkolok.

A toronyban rekedtem két tucat imádkozó asszonnyal és néhány ijedt, sírós gyerekkel.

– Félek – rángatta egyikük az anyja szoknyáját. – Meg fogunk halni?

– Nem kicsim, meglásd, pokolra kerülnek a vikingek. – Jól látszott, hogy a nő sem hisz magának, olyan sápadt arccal ácsorgott, hogy még az ajkaiból is kifutott a vér. Nem akartam, hogy rám ragadjon a többiek félelme, megvetettem őket ekkor a gyengeségük miatt, akár a szépen öltözött rongybábuk, majd összecsuklottak az ijedelemtől.

A lőrések egyikéhez szaladtam, a kör alakú toronyszobában igazi fogolynak éreztem magam, akár a dühödt vadállat fújtattam, kibámultam hol egyik résen, hol a másikon. A lemenő nap narancsvörösre színezte az ég alját, a zöld szigetünket puhán érintették a kései fények. Amint távolabb néztem a fehér sziklákat pillantottam meg, ahogy a kék tenger nyaldossa őket nekik csapódva. Sem a vikingekből, sem apám katonáiból nem láttam semmit, és ez annyira zavart, hogy elhatároztam, kiszököm onnan, és keresek a várban valami olyan helyet, ahonnan láthatok valami érdekeset.

– Meg ne próbáld lányom, ne merészeld!

A kezem ekkor már a kilincsre fonódott, hogy elhagyjam az anyámasszony katonáit.

– Nem engedhetem, hogy ki menj a vadakhoz! Pogány horda, mind az ördög cimborái! És a legrosszabbak közül való, maga Viljami, akibe maga az ördög bújhatott. Senki emberfia még nem győzte le, és meg sem sebesült, azt rebesgetik nem fog rajta a kard, és hogy az ördög olyan külsővel áldotta meg, mintha magának a Nap királyának a fia lenne. A haja aranylóan szikrázik, a szeme zöld, és amikor haragszik vörösen villog. Elbűvöl egyszerre száz nőt is, és mindet megkapja egyetlen éjszaka alatt. Viljami bűvös erejű férfi, aki a sátán szolgálatában áll! Olyan magas, mint a templomtorony, és annyira széles a válla, akár egy fenyőfa. – Emse elállta az utamat, és a többi sápatag nő is éles pillantásokat vetett felém. Nem hittem egyetlen szavát sem, jól tudtam, micsoda babonák között éltek a középkori népek, bolhából elefántot csináltak.

– Jól tudod dadus, hogy mennyire edzetten forgatom a kardot, csak megnézem apámék elérték-e már a vad kutyákat. Ígérem, azonnal visszajövök, ahogy tehetem. Viljami pedig csak egy harcos, a legendák és szóbeszéd emelte olyan naggyá, mígnem majd valaki jól szétrúgja a seggét! – döbbentettem meg az asszonytársaságot.

Emse gondolkodóba esett, közben a kezeit tördelte, rázta a fejét, hogy nem helyesli amire készülök, de amíg hadakozott magával, gyorsan ki is használtam a helyzetet, elhagytam a tornyot, majd egy őrült ötlettől vezérelve leszaladtam, és benyitogattam egy csomó helyiségbe. Nem tudom honnan meríttetem a bátorságot, de harcolni akartam, és nem értettem, mit keresek, amíg páncélt nem öltöttem, akár a férfiak, amelyben a magasságom miatt, éppen ugyanolyan harcosnak tűntem, mint apám emberei közül bármelyik. Az adrenalin úgy istenigazán csak akkor kezdett bennem áramlani, amikor kiértem a fáklyákkal megvilágított udvarba, és negyedóra kóválygás után végre megtaláltam a felhúzott hidat.

– Állj, ki vagy! – szegeztek a mellemhez kardot, amire gondolkodás nélkül, én is előhúztam a sajátomat, és pár kardcsapással mondhatom ügyesen kiütöttem a másik fegyverét a kezéből.

– Engedjétek le a hidat, lemaradtam a többiektől. – Addigra még ketten fogtak közre, kérdezősködni kezdtek. Eszük ágában sem volt kiengedni. Ekkor felemeltem a sisakom rostélyát, azok pedig döbbenten bámultak rám.

– Dezdemona hercegnő – dadogta egyikük.

– Bizony, én vagyok! Omegg hercegnője – mondtam a hatás kedvéért, és mert magamnak is úgy tetszett a titulus. – Ha nem engedtek ki, leüttetem a fejeteket, szolgák! Apám is így akarná, úgyhogy eresszétek le a hidat, de nyomban!

A férfiakat sikerült megijesztenem, látszott, hogy nem tudják, mit is tegyenek, összenéztek többször is, félrehúzódva pusmogtak, de végül hatottam rájuk, nemsokára a hídon vágtam keresztül, hogy kimehessek, és harcolhassak apám seregével.

Furcsán festhettem ló nélkül, egy szál fegyverben, nemsokára hallani véltem a lovak patáinak neszét, egy, két elfojtott kiáltást is, így biztosra vettem, hogy jó felé megyek a beálló sötétben. Sajnos azonban nem arra igyekeztem, amerre akartam, fogalmam sem volt róla, hogy a viking vezér előőrsöt küldött ki, hogy feltérképezzék a terepet, és elkaphassák, a mi előőrsünk embereit. Beleszaladtam két viking harcosba, akik úgy a félhomályban is veszedelmesnek tűntek, mi több, azt hittem lenyelem a nyelvem félelmemben. Más hallani a vikingekről, és egészen más közelről látni a nagydarab, félmeztelen, sarut, és bőrdarabokat viselő alakjukat.

Mindketten hatalmas darab férfiak voltak, egyikük teljesen kopasz, a másikuknak pedig mint a punkoknak, csak a feje közepén volt meghagyva haja. Hatalmas izmaikkal gigászi emberevőknek tűntek, tudtam, hogy ostobaság lenne kiállni ellenük egymagamnak, úgyhogy kevés gondolkodás után megfordultam és rohanni kezdtem, ahogy csak a lábam bírta. Azt sem tudtam merre futok, többször majdnem elbotlottam, persze közben a kardom markolatára fonódott a kezem, ha beérnének, ne halljak meg úgy, hogy nem védekezem. Hátra, hátra pillantgattam, és szerencsésnek mondhatom magam, amiért nekirohantam egy faágának, mert lendületből lefejeltem, és ájultan terültem ki, akár a béka. Akkor még nem tudtam, hogy legurult a fejemről a sisak, és a hajam, és az arcom elárulta, hogy nő vagyok. Csakis ennek köszönhettem, hogy nem döftek szíven azonnal, amint beértek, vagy hatalmas markaikkal nem fojtottak meg.

Amikor magamhoz tértem sajgó fejjel, kiszáradt torokkal, fogoly voltam a tiszta fából épült apró szobában. A kezeim hátra kötözve, az elcsúszott páncélom kegyetlenül nyomott, pisilnem is kellett, és amint eltelt egy kis idő, megéreztem, hogy egészen lágyan ringatózik alattam a padló. Akkor esett le, hogy valószínűleg az egyik viking hajón vagyok, és még élek, egészen addig, amíg fel nem koncolnak, vagy esetleg meg nem erőszakol az egész legénység.