Bogi:Mécsesek


Meggyújtott egy gyufát. Imádta hallani a sercenést, szinte ez éltette. Óvatosan, ügyelve a tűznyaláb épségére, a mécses kanócát is apró lángra lobbantotta.
Sosem bántotta magát. Többször elhatározta, hogy megteszi, de nem bírt magának fájdalmat okozni. Nem vágta meg magát, mert annyiszor fúródott tű a vénáiba, hogy nem volt ereje és bátorsága saját magával ugyanezt megtenni.
Félt a kíntól. Félt, hogy mit fognak szólni ehhez a szülei, a testvére, az osztálytársai, a tanárai. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy észreveszik. Azt se tudta, hogy meg akarják-e állítani.
Elhatározta, hogy fájdalommentesen fog meghalni. Érezte, hogy ezt csak ő tudja véghez vinni. Csak úgy tud szenvedés nélkül elmenni, ha magának csinálja. Mindig is tisztában volt a ténnyel, hogy egyszer öngyilkos lesz. Pedig voltak barátai. De annyiszor cserben hagyták, annyiszor megalázták, gúnyolták és bántották, annyira magányos volt, hogy arra a következtetésre jutott, hogy neki meg kell halnia az emberiség érdekében.
Sosem beszélt erről senkinek sem. Rettegett a gondolattól, hogy kinevetik és mindenki megtudja, ő pedig egyedül marad segítség nélkül. Nem áll ki mellette senki, nem lesz olyan, aki megvédi, aki meghallgatja, aki felkarolja és foglalkozik vele.
Már vagy ötven mécsest meggyújtott. A fürdőszoba sárgás fényben úszott. Még egy gyufásdobozt vett elő a zsebéből a félhomályban. Azt akarta, hogy a helyiség minden pontján apró lángok tündököljenek. Ezzel akadályozta meg, hogy esetleg meggondolja magát és visszamenjen a szobájába vagy mások mentsék meg.
Bizonytalan volt. Félt a haláltól, akkor is, ha ezt nem mutatta. Elnyomta magában a kétségbeesést, a reményt, hogy már úton van a segítség, csak még egy kicsit kell várnia rá. Már fél éve hitegette magát, minden reggel úgy kelt fel, hogy talán ma, de a támogatás nem jött. Sokszor gondolta úgy, hogy talán máshol kell keresnie és el kéne utaznia, és utána megtalálja a boldogságát. De a segítség váratott magára.
Már a fürdőszoba minden pontját beterítették a mécsesek. Lassan levette a köntösét és beszállt a kádba. Mindent egy kicsit vontatottan, ráérősen csinált, még mindig reménykedve, hogy valaki megtalálja és kihozza a szobából.
Nagyot sóhajtott és a kezébe vette a hajszárítót. Egy kicsit habozott, majd bekapcsolta a készüléket.
A szüleire gondolt. Hogy mekkora fájdalmat okoz nekik. Gyorsan elhessegette a lehetőség gondolatát, miszerint visszatáncol, és nem teszi meg. Győzködnie kellett magát, hogy ez így a jó. Ha annyira számítana nekik, akkor észrevették volna, hogy problémái vannak és megállították volna.
Még egyet sóhajtott. Szaggatottan fújta ki a levegőt, ezzel is húzva az időt. Elkezdett a víz alá merülni, kezében még mindig szorongatva a bekapcsolt hajszárítót. Kezét magasra tartotta, még mindig remélve, hogy valaki kihúzza a depresszióból, a magányból és a biztos halálból.
Már csak néhány centiméterre volt a készülék és a víz felszíne között. Visszatartotta a lélegzetét a víz alatt és egy gyors mozdulattal behúzta a hajszárítót a víz alá.
Csak egy pillanatig tartott. Nem érzett szinte semmit sem. Nem pörgött le előtte az élete, nem látott szellemeket, se fehér fényt vagy kaput. Nem volt semmilyen gondolata. Egyszerűen meghalt.

Két óra múlva találták meg a holttestét. Nem tudták, miért csinálta. A szülei, a testvére, az osztálytársai, a tanárai nem vették észre, hogy problémái vannak.
A temetésen egy idős hölgy is részvett. Senki sem ismerte, de nem küldték el.
Meggyújtott egy gyufát. Imádta hallani a sercenést, szinte ez éltette. Óvatosan, ügyelve a tűznyaláb épségére, a mécses kanócát is apró lángra lobbantotta.


Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)