Évi: Mikor visszajöttél!



- Sebastian ne csikizz, hallod! - szólok rá századszorra is az öcsémre, mert már majd megörülök tőle. Bár még csak tíz éves, de nagyon nehéz kiszabadulni a kezei közül. Egy pillanatra abba hagyja az idegesítő tevékenységét és én kiugrok a hintaágyból, szabadulva karjai közül.
- Hé! - szól rám nevetve és utánam ugrik, de én nem hagyom, hogy újra elkezdje a kínzásom.
- Na, na, nem kezdünk bele újra a csatába, inkább sárkányozzunk!
- Az erdő közepén vagyunk és itt túl sok fa van, hol, hogyan akarsz sárkányt reptetni? - kérdi és körbe mutat a kezével.
Igaza van, körülöttünk fák vannak és nem messze áll tőlünk a nyári lakunk. A ház barna színű, de fa nincs benne, betonból és téglából készült, egy emeletes, sok nagy ablakos barátságos építmény, amiből éppen most lép ki anyukám.
- Gyerekek, gyertek be, kész az ebéd! - kiabál hangosan, szőkés haja kontyba van fogva és kék ingjével vidáman játszik a szél miközben arcán barátságos, szelíd vonások pihennek.
- Mindjárt csak összepakolok, Sebastian te menj! - intek kedvesen és a kisöcsém már rohan is be a házba, mert imádja anyu főztjét. Én nevetve konstatálom az eseményeket és elkezdem összepakolni a füzeteket, ceruzákat és játékokat, amiket kihoztunk. Mindent a kezembe tartva újra körbe nézek, mert nem akarok semmit sem kint hagyni.
Tekintetem egy pillanatra megakad valamin, egy homályos alakot látok meg a fák között, a homályos pacának lassan kirajzolódnak a vonásai és mikor felismerem...
- Shawn? - ejtem ki halkan a szavakat és az összes kacat kizuhan a kezemből.
Az alak meg sem mozdul, csak áll ott, igen ő az - Shawn - mondom ki a nevét már szilárd, bátor hangon. Biztos és egyben bizonytalan léptekkel indulok el felé, mikor közelebb érek, eltűnik és távolabbról néz vissza rám - Shawn, hova mész? Miért nem vársz meg? - kérdem remegő testtel. Lassan másik irányba fordítja el a fejét és elindul arra. Én rendíthetetlenül követem a szívem, bár az eszem azt súgja, nem is súgja, inkább üvölti, hogy fordulj vissza!
Nem tudom, hol vagyok, a fák itt is ugyan olyannak tűnnek, de a messze előttem haladó fiú láthatóan nagyon tudatosan megy.
A zöld-kék kockás ingjét viseli fekete nadrággal és a fekete színű haja kicsit fel van állítva, úgy, hogy neki éppen jól álljon.
Lassan kezdenek ritkulni a fák, meglátok egy házat magunk előtt, egy barna színű, ismerős építmény tornyosul elém, amiben lakom.
- Shawn, minek hoztál haza, innen indultunk? - kérdem nevetve a fiút, aki végre megfordul, még ő is messze áll a háztól akárcsak én, szóval ki akarom használni ezt az időt, hogy én érjek előbb az ajtóhoz. Csillogó, játékos szemekkel pillantok rá, de azonnal ledermedek, mert gyönyörű barna szemei, kristály kékben pompáznak, és bőre sápadtabbnak tűnik a szokásosnál.
- Mi történt veled, miért nem szólalsz meg? - kérdem, de ő most sem válaszol. A fák közül zajt hallok és arra fordítom a fejem, mikor visszavezetném tekintetem a fiúra, Ő már nincs ott...
Körbefordulok, de sehol nem látom Őt, ijedten indulok el a ház felé. Amikor az ajtó kilincséhez érintem a kezem, csak akkor tudatosul bennem, hogy a mi házunk ajtaja az építmény másik oldalán van.
- Shawn, én nagyon félek, gyere vissza! - suttogom a szavakat és reszketek, mint a nyárfalevél, de mégis kitárom az ajtót.
Fél lábbal belépek, majd körülnézek, ez nem is egy ház, ez egy tágas terem, üvegablakokkal, amiken keresztül jól beszűrődik a fény. A másik lábamat is behelyezem az építménybe és behúzom magam mögött az ajtót. A szédülten tipegek a szoba közepére, a fejem zakatol és félek, talán el fogok ájulni, kába tekintettel nézek körül a szobába.
Egy nagy téglatest alakú helyiség, aminek három oldala is üvegből készült ahonnan én bejöttem ott van egyedül fal, ami világos, és fekete színű feliratok és virágok virítanak rajta, viszont e fal mentén a plafonról igazi szép színes virágok lógnak le. A mennyezet négy sarkában hangszórók vannak és az ablakok előtt teamécsesek sorakoznak katonás sorrendben. A kilátás is gyönyörű és biztos vagyok abban, hogy a világ legprofibb kertészei dolgoznak a kerten, mindenhol rózsaszín, vörös és narancsszínű virágok nőnek vagy lógnak le szintén a füzérekről.
- Látom, tetszik. - szólal meg egy vidám hang mögöttem. Sebesen felé fordulok, Ő egy sarokban áll messze az ajtótól.
- Mikor jöttél be és előbb hova tűntél? - szegezek neki a rengeteg kérdésből csak párat, de nem is reagál, csak felém sétál.
- Szabad egy táncra? - amint ezt megkérdi, a termet elárassza a lassú keringő zene. Kezét csípőmre teszi és magához húz, szemünk összekapcsolódik és már nem is igazán fontos, hogy mi van körülöttünk.
- Miért nem válaszolsz? - érzem, hogy a szememből félelem tükröződik, de nem értem, egyszer itt, egyszer ott van. Hogy csinálja?
- Az maradjon csak az én titkom, Honey. - súgja a fülembe halkan a szavakat, állát vállamra támassza és már biztos a lélegzetvételemet is hallja.
- Neked mindig csak titkaid vannak. - mondom fájdalmas hangon az igazat.
- Az a tánc, az a dallam az, az elejtett szó.
Mindig veled csak, az lenne jó
De fél úton elvesztem, elvesztettek
Megvádoltak ártatlanként, rossz bűnösnek
Ez a tánc, ez a dallam ez a rengeteg szó
Örökre maradni az lenne jó - kezdi el dudorászni az új dallamot, amit biztos most talált ki. Szorosabban ölelem magamhoz a fiút, mint eddig bármikor és még egy könnycsepp is lecsurog az arcomon, a szememet úgy szorítom össze, mintha azt hinném "ha elég erősen összeszorítom a szemem, akkor itt marad", de ez nem igaz.
- Ne menj el! - szólalok meg összetört síros hangon. Mindkét kezem leejtem a testem mellé, kezét még mindig derekamon tartja, de már nem áll olyan közel hozzám.
- Emlékszel tán,
Én emlékezem
Elmentem már és nem létezem
- Te nem haltál meg. - vágok dalába, arcomat rögtön elárasztják a könnyek a levegő is megfagy körülöttem és rémült szemekkel nézek a fiúra aki államat tartja.
- Biztos, honnan tudod, hogy nem csak a képzeleted játéka vagyok? - kérdi, de a választ láthatólag nem akarja hallani ezért egy csókot rejt el a hajam és a homlokom között. Kezét leveszi, testemről majd elindul az ablak felé.
- Érzem! Nem menj el, Shawn - kiáltok utána.
- Nem én tettem, nem vagyok gyilkos! - szólal meg.
- Tudom. - jelentem ki határozottan. A fiú közben kitárja az eddig mozdíthatatlannak látszó ablakot, és én kicsit elmosolyodok a fájdalmas pillanatban.
- Neked mindig van egy trükk a tarsolyodban. - végre felém fordul és arcát kis szín tölti be egy halvány mosollyal együtt - Köszönöm. - erre a szóra arcomat pír árasztja el és szemem újra ragyog. Előbb újra olyan élettel teli hangon beszélt, mint az előtt... mint három hónapja.
Én elveszek a pillanatban, még Shawn felébred és kilép az üvegajtón.
- Shawn - mondom, halkan majd üvöltöm újra hangosan a nevét és rohanok utána, átvágom a kertet és magam mögött hagyom a házat, de sehol nem találom. Befutok az erdőbe, úgy emlékszem talán erre ment, folyton csak a nevét üvöltöm, a könnyek már javában áztatják arcomat és nem is látok már tisztán, végül tehetetlenül a földre zuhanok, és keserves sírásba kezdek. A testemet könnyeim egészen áztatják, (nem is kell nekem eső ahhoz, hogy elázzak) szemem már vörös a sírástól és egyfolytában azt hajtogatom magamnak, hogy erős vagyok, de valamiért most nem érzem ezt.
Egy kéz érintését érzem meg vállamon és akkor ijedten fordulok meg.
- Erős vagy! - mondja és én befúrom magam a karjai közé. - Menjünk haza. - simít, végig lágyan arcomon miközben kedvesen beszél.
- Láttam, Őt, táncoltunk.
- Gyere kicsim menjünk haza, nagyon lázasnak tűnsz. - mondja anya, mire én megrázom a fejemet.
- Nem hiszel nekem, azt hiszed megőrültem. - mordulok rá.
- Kicsim, beszéljük ezt meg a házba, az öcséd aggódik értünk.
Anya vonszol maga után és így érünk el a házig. Az öcsém vidám arccal fogad minket az ajtó előtt. Anyu szorosan öleli magához.
- Nem féltél? - kérdi aggódva.
- Nem, vagyis az elején igen, de aztán megjött Shawn és vigyázott rám - beszél mosolyogva. Anya ijedten néz hátra, rám, Ő nem érti és én sem, tekintetemet csak a reménytelenség uralja.
- Még mindig itt van. - mondja Sebastian vidáman arccal és int, hogy menjek be.


Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)